Képes Krónika

Urunk születése után a négyszázegyedik, a magyarok Pannóniába jövetele után pe­dig a huszonnyolczadik esztendőben, a magyarok vagy húnok egyenlő akaratból Atilát, Bendeguz fiát, emelték magok fölé a rómaiak módjára királylyá, ki elébb a kapitányok egyike vala, ki is testvérét Budát fejedelemmé és bíróvá tette a Tiszától a Donig, s magát magyarok királyának, vi­lág félelmének, Isten ostorának neveztette: Atila Isten kegyelmé­ből Bendeguz fia, a nagy Nem­próth unokája, ki Engadiban növekedett, a húnok, médok, góthok, dánok királya, a föld kerek­ségének félelme, és Isten ostora.90 Vala pedig Atila ki­rály barna színű, dühös tekintetű, büszke járású, széles mellű, s megeresztett szakált visel vala; szerfölött buja természetű is vala; szekré­nyében pénzt nem szeret vala tartogatni; merészségében magamérséklő, csatákban igen forté­lyos és ügyelő, testéhez illő erejű.91 Akaratjában nagylelkű , fegyvere csínos, sátrai és öltözete tiszta vala.92 Szeretik vala pedig a külföldi nemzetek, minthogy bőkezű és barátságos vala; s minthogy természeténél fogva szigorú volt, az övéi csudálatosan félnek vala tőle.93 Miért is a kü­lönféle nyelvű nemzetek az egész föld kerekségéről tódúlnak vala hozzá, kikhez tehetsége sze­rint bőkezűleg viseli vala magát.94 Vala tízezer kaszás szekere, valának különféle gépei és min­denféle ostrom­szerei, melyekkel a várakat és városokat töretik, s azokat táborában magával hordja vala.95 Sátrait a különböző országok különféle módja szerint szokta vala ugyan készíttetni, de volt egy olyan híres és pompás sátora, hogy csudálatosan összekapcsolt arany lemezekből lé­vén összealkotva, az ember tetszése szerint szétszedhette és ismét egybe állíthatta, melynek vert munkájú arany oszlopai kapcsokra jártak, közepett azonban üregesek s eresztékeiknél bámulatos mívű drága kövekkel voltak egybefoglalva.

A HÚNOK ALEMÁNIÁT PUSZTÍTJÁK. Miután tehát Atila Aquileja városát lerombolta, azután Friaulban Concordia városát rom­bolta le. Onnan a longobardiai határgrófságba nyomúlván, Tervisiumot, Páduát, Verónát, Bri­xiát, Cremónát, Mantuát, Pergamumot, Mediolánumot, Alexandriát, Ferrári­át, s azon tartomány több városait uralma alá hódítá. Azután amint Ravennához érke­zett, az ariánusok érseke, ki, azon városban bő kincse lévén, az apostoli szék ellenére ti­zenkét bí­bornokot emeltetett volt a maga hitfelekezetéből, a húnokat a polgárok tudta nélkül Ra­venna városába titkon bebocsátá, s a keresztség fiait, kik a városban tehetősebbek vol­tak, leöldökölteté, megigérvén egyszersmind Atila királynak, hogy ha az ő hitfelekezeté­hez álland, s a keresztyéneket üldözendi, egész Itáliát, Róma városát és Afrikát népe fárad­sága nélkül, s ingyen, urasága alá veti. S miután Atila erre inkább az uralkodás mint az említett felekezet iránti hajlandóságtól vezéreltetve örömest rá állott, a rómaiak átlátva a veszedelmet, mely ebből a keresztyénekre hárúlhatott, Leó pápához járúlnak, hogy men­jen ki Atilához, s kérje a rómaiak részéről, hogy vegyen tőlök adót és szolgálatot, addig míg élend. E közben Atila király seregét Apúliába küldötte, azon sereg kapitányává té­vén Zorárdot a Zoárd nemzetségből; ki is Apúliát, a Terra di Lavórót és Calábriát Reggió városáig és Catónáig, melyet mint mondják a bölcs Cátó alapított, kirablotta és roppant zsákmánynyal tért vissza. S midőn Leó pápa sok pappal és polgárral együtt Ravennába ért, a mezőn lóháton beszéllgetének egymással; és midőn Atila király a rómaiak igéreteit és szavait hallotta, azokat terheseknek látta ugyan, de kivánságaikba még is bele egyezett az apostoli szék iránti tiszteletből, és a megjelent tüneménytől való féltében. Amint ugyanis a király szemeit fölemelte, feje fölött a levegőben egy férfiút láta lebegni, kezében kivont karddal, ki fogait csikorgatva fejét lecsapni fenyegetőzik vala. Így oztán a király a rómaiak kérelmeit teljesítvén, a pápát elbocsátva, Ravennába mene, hol az ariánus érseket, a pápa tanácsára hajtva, követőivel együtt fogságba vetteté. És miután tőle és követőitől hatvanezer márka aranyat csikart, megöleté, s egész seregével viszszatére Pannóniába.

„Akkor Aba király követei a császárhoz menvén, követelik vala vissza a magyaro­kat, kik a császárhoz menekültek volt, panaszkodva mondván, hogy azok Magyarország rablói és tolvajai, és főfő bujtogatok a háborúra és viszálkodásra a császár és a magyarok közt, kik hűségesen engedelmeskedni fognak a császárnak, miért is az ilyen konkolyhintő­ket át kell adni a magyarok királya Aba kezébe; de a császár azt felelte, hogy ezt semmi módon meg nem teszi. Azért is gyorsan előnyomulva Sopronon át betöre Magyarország határába, s midőn Babótnál a Rábcza folyón át akart kelni, a megrekedt vizek, az igen sűrű berkek és a fölfakadó ingoványok miatt a Rábán át nem kelhete. A magyarok azonban, akik a császárral és Péter királylyal valának, az egész sereget egész éjjel lovagolva fölfelé vezeték a Rába és Rábcza folyók mellett, melyeken nap keltekor könnyű gázlón átgázolá­nak. Aba király pedig Ménfőnél Győr mellett szállá velők szembe nagy sok katonasággal, igen bizakodva győzedelmében, minthogy némely bajorok azt jelentették neki, hogy a csá­szár kevés néppel jön ellene; s amint mondják, Aba királyé lett volna a győzedelem, ha­csak némely Péter király barátságában megmaradt magyarok zászlaikat a földre nem hány­ták és el nem szaladtak volna. Azt beszéllik pedig a németek, hogy midőn csatára köze­ledtek, égi jellel vékony köd mutatkozék, és az Isten által támasztott iszonyú vihar rémítő port hordott a magyarok szeme közé, kiket már azelőtt, azért hogy Péter királyt megcsú­folták vala, a pápa úr átok alá vetve kárhoztatott. Ütközetre kerülvén tehát a dolog, a két sereg soká és keményen harczola egymással: de végre a császár Isten segélyével szerencsés győzedelmet nyere. Aba király pedig legyőzetve a Tisza felé futa, s egy faluban a magya­rok, kiknek mint király ártott vala, egy ó veremben kegyetlenül legyilkolták. Kinek teste abba az egyházba temettetett, mely azon falu mellett vala. Néhány esztendő múlva azon­ban, midőn a sírból fölásták, szemfödelét s öltözetét romlatlanul és sebhelyeit beforrva ta­lálták; testét oztán saját monostorában Sáron temették el. A császár pedig visszatérvén táborába, az üdvözítő szentséges szent keresztfa előtt alázatosan és áhítatosan leborult, mezítláb testére daróczot öltve dicsőíté az egész néppel együtt az Isten irgalmasságát, hogy őt azon nap a magyarok kezeiből kiszabadította. A németek közöl az nap azon helyt vég­hetetlen sok esett el, úgy hogy azon helyet nyelvökön maig is Ferlorum Peyernek, a mi nyelvünkön pedig Veszett-Németnek hívják. A holttestek bűze miatt ugyanis két hóna­pig nem járhatott az ember jó móddal azon a vidéken, mert az íjászok leöldökölték volt őket. E közben a magyarok összegyülekezvén, könyörögve járulának a császárhoz, bocsánatért és irgalmasságért esedezvén, kiket a császár nyájas ábrázattal és szívesen fogadván, megadá amit kérnek vala. S onnan egész népével Fejérvárra mene, melyet németül Weissenburgnak hívnak, mely Magyarország fő székhelye. Ott oztán a császár, kit a magyarok császári tisztességgel és igen nagy készülettel fogadtak, a királyi méltóságba teljesen visszaállított és a szent István király szent jelvényeivel királyi módra fölékesített Péter királyt saját kezével a királyi trónhoz vezetvén, a boldogságos Istenanya, az örök szűz Mária, egyházában királyi módra beülteté, és ugyanott a királyt a magyarokkal s a magyarokat a királylyal kiengesztelé, és a magyarok kérelmére megengedé, hogy magyar törvényeiket megtartsák és szokásaik szerint ítéltessenek. Miután tehát a császár ezeket így elrendelte, Péter királyt német őrsereggel Magyarországon hagyván, óhajtott jó szerencsével visszatére Regensburgba.”